Tegnap este a fiam és barátai megünnepelték az egyik haverjuk 18. szülinapját. Láttam rajta, hogy már alig várja azt a hét hónap elmúltát, hogy ő is nagykorú legyen. Szigorú voltam. Este tízig engedtem el a "sétálós buliba". Igen, pont tíz órakor lépett be az ajtón. Ezt a pontosságot! Örültem. Nocsak, nem hiábavaló az a sok "hegyi beszédem". A mosoly is lefagyott arcomról, amikor megláttam, hogy az egyik haverjával érkezett meg. Ez nem volt benne a lehetséges változatok között. Mit tehettem? Nem akartam hazaküldeni a srácot, utólag beleegyeztem, hogy természetesen maradhat. Reggel kezdődött a lányom megrökönyödése: egyenjogúságot követelve kérte, hogy az ő barátnője is aludhasson nálunk. Te jó ég! Lelki szemeim előtt láttam a lakásunk, amint átmeneti "ottalvós" telephely lesz. Csak bírjam követni az átvonuló barátnők, barátok kilétét, a gyenge név- és arcmemóriámmal.:-))
Csendre vágyok, és egy öblös fotelre, ahová behúzódnék egy jó könyv társaságában. Ehelyett reggelit gyártok a két nagy kamasznak, és valahol örülök, hogy itthon van a fiam. Így azért csak nyugodtabb vagyok, mintha ő aludt volna valamelyik haverjánál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése